Veronika

Majdnem minden alkalommal  az utolsó pillanatban szoktam beérni a reptérre, mint akit a tatárok hajtanak szoktam végigrohanni a parkolón s váróteren nagy zajt csapva a bőröndöm kerekeivel. Mindig az volt az érzésem, hogy az én bőrömdöm zajosabb, mint másoké, ezért párszor lecseréltem amazt, mìg rájöttem, hogy nem a bőrönddel van a baj, hanem annak sebességével. Szóval, általában késő-kása vagyok. De nem ezzel az alkalommal! Mindent szakszerűen megterveztem, az utolsó kis részletig, nem akartam semmit a véletlenre bìzni. Mivel Firenzét nem köti össze egyenes járat sem Kolozsvárral, sem Budapesttel, legalábbis én nem tudok róla, mindig a Pisa-i repteret választom kiindulópontként, mikor oda kell utaznom. Ez alkalommal nem akartam kockáztatni az autópályával, ìgy vonatra ültem. Alig egy órát kellett utaznom  a Santa Maria Novella és a Pisa Aeroporto között s a jegy ára kevéssel haladta meg az öt eurót. Akár dupláját is fizettem volna, hiszen más légitársasággal a jegy Firenzéből tìzszeresse annak amit ìgy fizettem a fapados járaton s ez a társaság másfél óra alatt hazarepìt, nem furikázza végig fél Europát. Tehát mondhatni, hogy megtakarìtottam egy jó összeget és időt. Csak két napra kellett átutaznom Pestre, ìgy a kézipogyász is megtette, nem kellett az örök problémás bőrönddel babrálnom. Menetrendszerint a gép negyed tìzkor indult, maradt bőven fél órám, a jegykezelés elvégzésére. Nyugodtan  kerestem a képernyőn a járatomat s már fordultam volna a hetes pult felé, de pillantásom megállt a 4-es számon, amely a "Budapest"-el egy vonalban ékeskedett.

-         Ezt nem mondják komolyan!- hagyták el a szavak az ajkaim, mikor elért az agyamig, hogy az a szám a késés óráinak számát jelenti. – Nem ma!- az eget és a csillagokat akartam rájuk húzni, hogyha ők már úgysem sietnek felemelkedni oda.

-         A hetes standnál átveheted az étkezési utalványt- szólalt meg egy halvány női hang s megfordultam annak irányába. 

Egy húszas évei végén járó nő állt mögöttem, aki úgy tűnt elfelejtette levenni a napszemüvegét, de mikor megláttam duzzadt ajkait rájöttem, hogy a könnyeit probálja ily módon takargatni.

-         Te már átvetted?- kérdeztem, de magamban még mindig káromkodtam.

-         Még nem, mert..- de nem folytatta, mert a szája már sìrásra görbült.

-         Rendben! Gyere velem, majd én elrendezem!- ajánlottam fel, talán női szolidaritásból.

Némán követett, majd mikor a pulthoz értünk átnyújtotta nekem az iratait. Veronikának hivják, legalább ennyit máris megtudtam róla. A reptéri alkalmazott nem lepődött meg azon, hogy én bonyolìtom le mindkettőnk felvételét, biztos azt feltételezte, hogy csak én beszélem az olaszt. Arra viszont ügyelt, hogy ne az én nevemet ragassza a másik nő bőröndjére. Kezemben mindkét szelvénnyel a kávézó felé tartottam, rákérdeztem új barátnőmre mit enne inna, de mivel csak a vállát vonta úgy döntöttem, majd azt is én intézem. Rászoltam, keressen üres asztalt a teraszon, mert kár lett volna nem kihasználni az őszi nap utolsó sugarait. Majd én is követtem a két capuccinoval és croissantokkal. Hallani sem akartam arról, hogy nincs étvágya, arra kényszerìtettem fogyassza el mindazt amit elé raktam.

-         Nem annyira rossz- probáltam viccelni miután beleittam a kávémba- talán rádférne kettő is!

-         Nem hiszem, hogy ez elég lenne- probált mosolyogni, de végül a mosoly sìrásba fulladt.

Hagytam zokogja ki magát, s az idő alatt végignéztem újdonsült ismerősömön. Jó megjelenésű lány ült összeroskadva velem szemben, majdnem fél arcát takarta a napszemüveg, de még ìgy is látszott, hogy nem lehet csúnya. Vállig érő, sima barna haja kicsit összekócolódott, de ez sem rontott a képen. Farmert viselt, egyszerű inggel és lapos cipővel, de rendezett öltözete és a darabok összerakása jó ìzlésről tanuskodtak. Végül levette napszemüvegét annyira, hogy megtörölje. Gyönyörű kék szempár nézett rám, aminek szépségét még a duzzadt szemhéjak sem tudták eltompìtani.

-         Annyira ciki a reptéren sìrni- szólalt meg halkan.

-         Ne is törödj!-probáltam nyugtatni- Senki nem foglalkozik azzal, hogy valaki sìr a reptéren. Ha nem itt, akkor hol lehet a legmegfelelőbb hely sìrni? Elvileg sìrathatod a völegényed aki harcolni indult Irákba.- nem dìjaztam szellemeskedésemet, de nem akartam csak némán bólogatni.

-         Az egyszerűbb lenne- sóhajtott Veronika- de sajnos nem az.

Nem akartam feltenni azt az elcsépelt „mi történt?” kérdést, de végül mégis megtettem, látva, hogy szìvesen megszabadulna terhétől.

-         Hosszú mese!- mondta

-         Van időnk!- na tessék, most egy lapos válasz.

-          Pár hónap alatt, mondhatom, hogy felnőttem.- kezdte el.-Végre megértettem, az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretnénk, vagy ahogy tervezzük azt.  Sajnos olykor a sorsnak gazdagabb a fantáziája, mint  a miénk. Lenéztem azokat a nőket akik engedték egy férfinak megváltoztatni életüket vagy akik feláldozták karrierjüket a család érdekében. Az anyám megtette s én megesküdtem, hogy soha nem fogok az ő cipőjében járni, még akkor sem, hogyha az a lábbeli a Prada nevet viseli. És mégis megtettem.

-         Hogyan történhetett ez meg? – kérdeztem.

-         Egyszerűen, szerelmes lettem- mondta kissé szégyenkezve-  Ismered a Fodor képviselőt?

Bólintottam.

-         Az ő irodájában dolgoztam táska hordózóként- folytatta-  vagyis én voltam a fő asszisztense. Még a jogi tanulmányaim befejezése előtt alkalmazott titkárként, mikor ő is csak ügyvédeskedett s a politikát hobbyként kezelte. Apámnak régi barátjaként vállalt be, nem szìvesen utasìtotta volna vissza amaz kérését. Lett volna helyem az apám ügyvédi irodájában, de nem akartam sem vele sem a báttyámal együtt dolgozni. A családomban mindenki ügyvéd, az apám ügyvéd, az anyám ügyvéd, mindkét báttyám ügyvéd, még a kutyánkat is Joginak hivják. Az anyám már nem dolgozik, legnagyobb bátyám  születése után úgy döntöttek az apámmal, hogy jobb lesz otthon maradnia, a kenyérrevalóról majd a családfő gondoskodik. Nem is hiányzott soha semmi, a legalább tizenhat négyzeteméteres öltözőjében igazi Armani és Prada kollekciók porosodtak.  

Alig pár hónapra odakerülésem után, pártja felkérte Fodort, induljon ő a választásokon, mivel az eredetileg kijelölt kollegája egészségi állapota hirtelen megromlott. Ez volt a sztori hivatalos változata. Viszont valóban a kolléga egyik éjszaka akkorát bulizott egy prostival, hogy még az ellenfelek is meghallották és meg is látták, mivel mindent ügyesen rögzìtettek. Ezek után választania kellett, nyugdìjba vonul a politikából vagy bevállalja, hogy ne csak az Orszaggyűlési székében hanem  a botránylapokban is lássa majd magát. Nem is azt akarták annyira szőnnyeg alá söpörni, hogy a párt egyik fontos tagja prostikkal játszadozik, hanem azt, hogy a prostinak is ugyan olyan játékszerei vannak a nadrágjában, mint a politikusnak. Ìgy lett az én fönőkömből képviselő és belőlem robot. A programom reggel 8kor kezdődött és majdnem minden nap hasonlìtott az előzőhöz. Elolvasni az emaileket, ellenőrizni a naptárban a napi teendőket, átfutni az újságokat és a hìrügynökségek hìreit, meghallgatni a kollégák beszámolóját, hiszen nem engedhettem meg magamnak semmi fajta politikai, kereskedelmi vagy szociális tájékozatlanságot. Ìgy, mire tìz óra tájt elkezdtek csörögni a telefonok,vagy megjelentek a tévé csapatok tudtam a választ az újságìrók minden kérdésére. Bizottsági ülések, indìtványozó beszédek megìrása, jogszabályok modosìtását kezdeményező tervek alátámasztása vagy megtámadása, sajtótájékoztatók megszervezése már banális melónak tűnt. Kicsit változatosabbá tette a munkám az, hogy alkalomadtán, mikor nem volt magasabb fontosságú esemény a szavazókörzetben, elkìsérhettem a fönőköm a fővárosba. Olyankor szusszani sem volt időm, minden percben szükség volt rám hiszen én voltam egy személyben az iroda teljes személyzete. Gondolhatni, hogy ilyen karrier mellett nincs magánélet. De bizony van, azzal a feltétellel, hogy tudj alkalmazkodni a helyzethez. Itthon, egy újságìró társaságát élveztem éjszakánként, „delegációban” pedig egy másik képviselő asszisztensével találkozgattam. Természetesen, diszkréten és kötelékek nélkül. Jól elvoltunk ìgy mindkettővel, nem akarta egyikünk sem bonyolìtani fölöslegesen a helyzetet . A sajtókonferenciákon az újságìrót úgy kezeltem, mint minden más kollégáját, nem titkoltam, de nem is vertem nagydobra  kapcsolatunkat, az asszisztenssel pedig a szállódaszobán kivül, csak az üléseken futottunk össze ahol már startból ki volt zárva bármilyen szintű magán téma. Nem akartam tőlük többet, mint amennyit én tudtam nekik adni s ìgy nagy ìvben elkerültem a dumákat a szerelemről és a hűségről. A nyári vakációkat, mióta emlékszem, külföldön töltöttem a szüleimmel s mivel az apám húga egy olasszal házasodott majdnem minden évben náluk nyaraltunk. Ismered Pisztoját? – kérdezte s bólintásomra folytatta. – Ott lakik a nénim a családjával. Szeretem ott, szeretem azt az  kis várost, a régi és szűk utcáit, az épületeit, a Minzoni teret a Szent Antal templomával, szeretem az ottani levegőt, a kaját, mindent. Onnan egy-kettőre beérsz Firenzébe vagy le a tengerre, Viareggiora. Amilyen gyakran tehettem meglátogattam őket, mert nagyon jól kijövök a nénimel, a férjével s az unokahúgommal.

Igaza van, Pisztoja nem hazudtolja meg magát, autentikus olasz kisváros, szűk utcákkal, világos föld-barna vagy krém épületekkel, mindannyi zöld vagy barna fa ablak redőnnyel dìszìtve. A város egyik fontos pontja a Minzoni tér s ott a Szent Antal templom. Kivülről nézve nagyon szegényesnek tűnik a szürke, kopott falai miatt. Úgy fest, mintha folytonosan vakolnák a köveket valami tehetségtelen munkások, de amint belépsz az ajtón nagy lélegzetet kell venned és halkan, kis adagokban fújnod ki, mert ösztönösen tartod magad attól, hogy a kiáramló levegő halk zaja megtörheti az ottani hittséget. Kezdetben összezavarodsz a falon függő festmények szépségétől s nem tudod merre kapkodd a fejed, melyiket csodáld. Legjobb ötlet leülni pár percre, elmondani egy imát, hogyha egyáltalán eszedbe jut, időt adni a központodnak, hogy feldolgozza a régi kultúra e gyönyörű örökségét.

-         És persze, ők is mind ügyvédek- folytatta- A téli ünnepeket mindig otthon töltjük a nagyszülőknél s ilyenkor ők utaznak, úgymond, haza. Mivel tavaly novemberben az unokahúgom szült, nem tudtak utazni, ìgy nekünk kellett odakocsikázni, kutyástól-macskástól a Karácsonyi ünnepekre. Nagy a házuk, simán elfértünk. A szilveszteri bulit ők szervezték s megismertem nagybátyám egyik barátját, Stefanot. Nem mondhatom, hogy részemről szerelem volt első látásra. Nem a legszebb férfi akit életemben láttam, az igaz, de jóképű és szimpatikus. Jó a dumája és ami tetszett benne, hogy eléggé tájékozódott, ismeri a világot, nem ignoráns, mint az olaszok legtöbbje. Szeret utazgatni, s ìgy látta, hogy nem Olaszország a világ közepe. 

-         Ne mond, hogy ő is ügyvéd!- szakìtottam meg.

-         De az bizony!- sóhajtott-  Nem zavart, hiszen már meg vagyok szokva velük. Párszor összefutottunk még a buli után, vacsorákon vagy csak véletlenül, de alig váltottunk pár szót. Kedvesnek találtam, de soha nem maradtam vele kettesben, hogy tényleg megismerhessem. Stefano Firenzében lakik. Egyik este  telefonon kereste a nagybátyámat s mivel ő nem volt otthon, elég hosszasan elbeszélgettünk. Messenger azonosìtot cseréltünk s majdnem egy heten keresztül minden este későig ìrogattunk egymásnak. Kellemesen tapasztaltam, hogy ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanazokat az ìrókat kedveljük és egyformán reagálunk megadott helyzetekben. Emlìtettem már, hogy Firenzében lakik?- kérdezte s megint csak bólintottam. Ismeri behunyt szemmel a várost, a galleriákat, ismeri a város művészetének történelmét, minden kérdésemre tudott felelni s ez lenyűgözött. Már iskolás koromban, mikor tanìtották a reneszánszt beleszerettem abba a városba s mikor először megláttam a Duomot majdnem sìrva fakadtam. Képes voltam bolyongani egész nap egyedül az utcákon vagy bámulni az Uffizi palotát, a Signoria teret s volt mikor elfelejtettem még enni is vagy egyszerűen vettem egy szelet pizzát  egy Dóm téri kis étkezdében és azt majszoltam el anélkül, hogy levettem volna egy percre is a szemem a templomról.

Ismerem azt a kis pizzázot a tér baloldali részén. Sokszor megesett már velem is, hogy nem akartam az időmet evésre pazarolni s ott befaltam egy pizza szeletet, vagy én is a kajával a kezemben sétáltam végig a téren és bámultam a Keresztelő Szent-János kápolna falára varázsolt márványdìszeket. Úgyanezzel a hatással van rám is Firenze, mint ahogy Veronika leìrta. Már egy ideje itt élek, akár naponta is körbejárhatom a várost, de még mindig nem tudok beleunni annak szépségébe. Bármely ìrányba is fordul az ember, szembetalálja magát egy remekművel s minden alkalommal valami újat vesz észre. Egyszer, miközben sétáltam a nővéremmel a Dóm téren, rákérdeztem mióta van ott az az oszlop szobor, mert eddig nem láttam. „Csekély hatszáz éve”, jött a cinikus válasz.

-          Végre mindezt megoszthattam valakivel-  beszélt szusszanás nélkül a lány-  aki még több információhoz juttatott, s ez igazán tetszett. Megtudtam róla, hogy már betöltötte a negyvenötöt, tehát tizennyolc évvel idősebb nálam, de még soha nem volt nős, kapcsolatai viszont voltak bőven. És kinek nem? Végül megbeszéltük az első randit. Egy hangulatos étteremben foglalt asztalt, s vacsora  után pedig egy festménykiállìtásra vitt Firenze központjába. Mintha kitalálta az ìzléseimet vagy csak egyszerűen odafigyelt arra amit az elmúlt napokban megosztottam vele. Meglepően simán mentek a dolgok, nem kellett erőltetnünk a helyzetet, ritkán maradtunk téma nélkül és hogyha megtörtént, hogy pár pillanatig nem szólaltunk meg, nem éreztük nyomasztónak a csendet. Sőt, megkönnyebülve tapasztaltuk mindketten, hogy bármiképpen jól érezzük magunkat egymás társaságában. Az első csók útán elindult a nagy kő. Nem tudom mi volt rám ekkora hatással, de elvesztettem a fejem, mint egy tinilány. Nem az én tìpusom volt, mindig a szép és kisportolt férfiak jöttek be nekem, ő viszont nem nevezhető egy Zeusznak- itt hirtelen megállt és elmosolyodott- Nem a legjobb hasonlat, ugy-e? Zeusz görög isten.

-         Semmi baj- legyintettem - a rómaiak a görög  mitológiából lopkodták össze az isteneiket, úgyhogy Zeusz vagy Jupiter ugyanaz...

-         Nem hiszed el- folytatta Veronika- kevesebb, mint egy hét útán már kérte költözzünk össze és bemutatott a szüleinek, mint menyasszonya. Oly gyors tempóban haladtak a dolgok, hogy beleszédültem, de minden nap szerelmesebb és szerelmesebb lettem belé.

-         S a családok mit szóltak ehezz?

-         Mindenki normálisnak tartotta, hiszen szerintük annyira összeillünk. A szüleimmel, főleg az apámmal első perctől jól kijöttek, még mielőtt velem randizott volna, az ő szülei pedig remélték, hogy egyke fiúktól végre megkapják a várva-várt unokát.  Csak a nénim intett lassìtásra. Azt hajtogatta, hogy az olasz férfiakkal vigyáznom kell, mert egytől-egyik hazugok. „ A te férjed is olasz” szoktam ilyenkor mondani. „ Az én férjem csak félig olasz, a magyar anyjától, magyar becsületet  szopott az anyatejjel együtt”- szövegelte amaz. Oh, de undorìtó.

Mit tudtam volna erre mondani? Egyrészt, nagy mértékben, talán kilencvenkilenc százalékban igazat adtam a nénijének, másrészt pedig arra kellett gondolnom, hogy a párom tiszteletére (úgymond), megérdemlik amaz férfiak is azt az egy százalékot.

-         Végül hogyan döntöttél?

-         Kértem, adjon kis időt arra, hogy végig gondoljam a dolgokat. Nem arról volt szó, hogy átköltözzek a város másik negyedébe, hanem adjam fel mindazt amit eddig elértem. Aktìvan éltem, fontos volt számomra a karrier és főképp a függetlenség. Hozzáköltözni azt jelentené, hogy azontúl csak Stefano menyasszonya majd feleségeként élni, nevelni a gyermekeket, mert azt persze egy feleségtől elvárják, elfelejteni, hogy valamikor fontos beosztásban dolgoztál, odafigyelni elsőként a családra,a férfira s csak utána magadra. Családomat ismerve tudta, hogy semmit nem hiányoltam az életben és megìgérte, hogy ezentúl ő fog mindenről gondoskodni. Tisztában voltam mindazzal amit veszìtek és amit nyerek döntésem végett. Alig értem haza a téli vakációból, máris hiányoztunk egymásnak, ìgy a következő hétvégére átrepült hozzám. Meg voltunk győződve arról, hogy az ég egymásnak teremtett minket.

-         És?- kérdeztem türelmetlenül mikor a lány szünetet tartott. Annyira ismerősnek tűnt a helyzet, egyszerűen deja-vu érzésem támadt.

-         Pár nap után beadtam a felmondásom- jött a válasz.

-         Ezt nem mondod komolyan!- ámultam

-         De igen. Stefano minden este könyörgött a telefonba, hogy siessek vissza hozzá, de a harminc napos felmondási időt be kellett tartanom. Fodor még ìgy is nagyon letört mikor meghallotta, távozni készülők. Úgy terveztük, hogy márciús közepe felé már egy fedél alatt fogunk lakni, de addig is hétvégeken röpködtünk a két város közt, mikor ő jött hozzám, mikor én hozzá. Két jó barátnőm, Helga és Réka, itt dolgoznak bő három éve, ìgy tőlük sem idegen az olasz férfiak szavatartása s ezért óvra intettek párszor ők is. De már senkire nem hallgattam, csak a szìvemre. Már elkezdtem szortìrozni a cuccaimat, mit viszek, mit hagyok. Márciús elején lehetett, egy szombat reggel, Stefánó költött fel. Sìrt a telefonba s arra kért halasszuk el kis időre az összeköltözést. Kezdetben azt hittem nem hallom jól amit mond, ìgy kértem ismételje meg. Mondta, nagyon nehéz periódus előtt áll, kérte értsem meg és halasszuk el az ideköltözésemet. Azt hittem viccel, de hallottam a hangján, hogy sìr. „Ezt nem mondod komolyan!”-akartam üvölteni-  Ez nem játék, itt az életemről van szó, nem mondhatod egyik percben fehér, a másikban fekete!”- de nem mondtam semmit, probáltam higgadtan beszélni és őt nyugtatni, mondván, hogy ne is törődjön most ezzel a csekélységgel, meglátja minden jóra fordul, van bőven egy élet előttünk és annyi mézest-mázost összehordtam, hogy majdnem én kaptam tőlük diabéteszt. Azután elkezdtek ritkulni a telefonbeszélgetések, mìg végül egyik este felkaptam a vizet és rászoltam, határozzon már végre, ne szórakozzon többet velem. Úgy nem tudtam tovább folytatni. Mindenki, a főnökömet beleértve, minden nap azt kérdezte, mikor utazok? A kollegáim között már elkezdődött a harc a „székemért” még mielőtt felálltam volna belőle. Fodor kérte osszam ki a fontos melókat ahogy jónak látom a kollégák között, mert úgyebár „ te mész férjhez, nem sokáig maradsz velünk”. Olyankor haraptam a nyelvem, nehogy  elszóljam magam, hogy lehetséges mégsem veszem nyakamba a nagyvilágot.
                                                            (folytatódik)