Thursday, September 1, 2011

A normális bolond

Júniusi estén, mikor megérkeztünk a  Liguriai tenger egyik legszebb üdülőjébe, a korábban odaért házigazdák már a kapuban vártak, nehogy eltévesszük a házat. Hétvégére gyűltünk össze, hisz a szép időt jobban lehet élvezni a tengeren, mint a felmelegedett városban. Elidőztünk a kapu előtt az autók parkolásával, az újralátás-ölelkezésekkel, a milyen jól nézel ki formájú dumákkal s mikor végre azon a ponton voltunk, hogy beköltöztessük  a hangoskodást az udvarra, megakadt a szemem a szomszéd házon. Éreztem, amint a hideg végigfut a hátamon, olyannyira sugárzott a misztérium belőle.
-          Abban a házban lakik-e valaki?- tört ki belőlem a kiváncsiság.
-          Igen, a bolond- volt a válasz.

Wednesday, August 17, 2011

Beatrix

Egy kora nyári délelőtt, mikor még alig nyeltem le az utolsó korty kávém megcsörrent a telefon. A kijelzőn Beatrix, egy barátnőm száma jelent meg s ezt már magában furcsáltam, hiszen az óra alig mutatott fél nyolcat s ez neki távolról sem volt ébredési idő.
-         Matinális vagy ma, barátném- szóltam bele a telefonba.
-         És nem csak, hanem kétségbeesett is- volt a válasz.
-         Talán szűkre sikerült a menyasszonyi ruhád?- ugrattam a lányt, hiszen alig negyvennyolc óra múlva váltani fogja a státuszt.
-         Úgy döntöttem elhagyom Giovannit.- kezdett el pityeregni Beatrix.

Thursday, August 11, 2011

Veronika finálé

Az iwiwre és a facebookra érkezett kommentek  nagy részben ugyanazt a véleményt tartalmazzák, ezért közülük csak kettőből idézek. Éva szerint „ A döntés annyira valószìnű, hisz minden normális nő a biztonságot és a státuszt választja[...] és hát Vittoriót illetően... lévén, hogy már akkor berzenkedett, hogy jogi diplomával recepciós, hát simán halálra ìtélt kapcsolat.” Ìgy a pontot Stefanóra rakta.

Tuesday, August 2, 2011

Veronika (2 rész)

-         Stefanó megszakìtott velem abszolút minden kapcsolatot. Nem válaszolt sem a hìvásaimra, sem az üzeneteimre. Első héten még probáltam engesztelni, pedig azt sem értettem miért is kéne nekem engesztelnem őt. Semmi reakció. Második héten csak banális üzeneteket ìrtam, reggelente kellemes napot kìvántam, este pedig jó éjszakát, viszont ugyanazzal az eredménnyel. Nulla reakció. Harmadik héten már nem ìrtam, nem hìvtam, csak magamban átkoztam. Negyedik héten már reggelente riadtan ébredtem, hogy a mafia legyilkolta, de mikor Margittól, a nénémtől megtudtam, hogy a férje találkozott vele a törvényszéken és él, sőt virul, megfojtottam volna én egy kanál vìzben. Ne haragudj – mondta Veronika miközben törölgette a könnyeit. Annyira kìnos erről beszélni veled, akit most látok életemben először.
-         Vedd úgy, a pszihológusod vagyok- próbáltam vidìtani-  de első perctől tudnod kell, hogy betegebb az elmém, mint egy paciensé.
-         Nem pszihológusra, inkább barátnőre lenne szükségem.- bólintásomra folytatta-  Teljesen magam alatt voltam, nem tudtam mihez kezdeni az egésszel. Föltétlen szükségét éreztem egy minek is nevezzem? Nem kiruccanásnak, inkább szünetnek és főleg távol mindentől. Helga és Réka, a barátnőmék, ajánlották látogassam meg őket, a főnökükkel már beszéltek s megengedi szálljak meg őnáluk pár napra. Nem találtam jó ötletnek, de végül belementem a buliba. Repülőre ültem, s egy bőrönddel nekivágtam a nagyvilágnak. A csajok beszéltek le arról, hogy autóval menjek, mert a parkolással mindig problemák vannak, a szállóda parkolóját csak a vendégek használhatják, nem az alkalmazottak vagy azok rokonai. Helga várt egyik tulajjal a reptéren érkezésemkor, s ez megkönnyìtette a dolgom, nem kellett buszra vagy taxiba ülnöm. A szállóda az Adriai-tenger északi partvidékén van, jóformán a napozóra épìtették. Ismertem azt az üdülőt, hiszen többször vakációztam már ott a családommal, de mindig egy másik hotelt választottunk. Pedig ez is, ahol a csajok dolgoznak 4 csillagos és abszolút megérdemli csillagjait s egész évben üzemeltetik, ami nagy dolog abban a zonában. Jártál már azon a vidéken?
                                                                                     A Laguna északi oldala

-         Igen, a nyár (múlt nyár)  nagy részét Venetóban, Lido di Jesolón töltöttem, ìgy volt alkalmam körbejárni a régiót. Igazából Velencére voltam kiváncsi, de végül jól elidőztem a laguna túlsó partján. Nem túlzok, százassával készìtettem a fényképeket és még az is kevésnek tűnt a látnivalókhoz képest.- de gondolom ez fölösleges megjegyzés volt, hiszen abban az állapotban nem igazán érdekelte Veronikát a fotóim száma. Igaza volt a lánynak, hogy a szállódát jóformán a tengerpartra épìtették, hiszen ott a lakosztályt a napozótól csak egy keskeny sétány válassza el, ellentétben a nyugati olasz tengerparttól ahol, keveset, de gyalogolnod kell ahozz, hogy megmártsd magad a tengerben.
-         Azt jelenti, lépésnyire voltunk egymástól- vitte tovább a gondolatot-  Mint általában az olasz üzletek, ez is egy család tulajdonában van. Tulajdonképpen két idős fiútestvér a tulajdonosok, de már majdnem teljes egészében átadták a vezetést gyermekeinek. Ezek közül is jóformán kettő dolgozik, a másik kettő csak várja az inkasszót. A kis öreg Rossi nagyon illedelmes és kedves volt, de nem tudta megállni, hogy ne duruzsoljon egész úton. Egyik alkalmazottal gyűlt meg a baja, aki már többszöri figyelmeztetés ellenére, a múlt éjjel is kirúgott a hámból, oly módon, hogy kollegáinak kellett behurcolniuk a szobájába. Nem akartam hallani a részleteket, de arra rájöttem, hogy egy nőszemélyről van szó. Érkezésemkor a másik idős Rossi is üdvözölt és biztatott, maradjak ameddig csak akarok és bármire szükségem van csak szóljak nekik. Helga kìsért be a szobájukba, mert át kellett öltöznie az uniformisba, de alig csuktuk be az ajtót magunk után, máris viharzott be Réka. Hozta a hìrt, hogy a tulajok döntöttek, a bulizos- recepciós csajt „azonnali hatállyal szabadlábra helyezik” és felajánlották nekem a helyét.
-         Szuper!
-         Ezt mondták a csajok is, de nekem cikinek tűnt jogi diplomával szállóda recepciósként dolgozni. „Ne feledd nekünk is ugyanolyan diplománk van, mint neked-  mondták a lányok- és itt melózni recepciósként annyit jelent, háromszorosát keresni, annak amit kezdő ügyvédként egy otthoni irodában tudnál. Még az apád sem fizetne ilyen összeget ennyi melóra”. Az öreg Rossiék gyorsan lerendezték az interjút, „Kedves Veronika, beszéli az olaszt, ugy-e? Igen. Az angolt? Igen. A németet? Igen. Franciát? Nem. A számìtógéppel jól kijön? Igen. Dolgozott  már Olaszországban? Nem. Mosolyogni tud-e? Adjanak rá okot. Adunk rá havi ezerhatszáz eurós okot, heti egy szabadnapot, a programot majd a lányok ismertetik. Kérdések? Nincsenek. Elfogadja? El. Készìtheti a könyvelő a szerződést? Igen. A szerződés akár szeptember végéig is megköttethet. Megfelel? Kezdetben 1 hónapra- mondtam- hosszabìtás lehetőségével. Remek, holnap délutántól kezdheti! Tetszik nekem ez a lány!” kezet fogtunk és ezzel máris alkalmaztak.
Aznap zuhogott az eső, ìgy első napomat a szobában töltöttem, csak késő délután tudtam kimozdulni, mikor kiderült az idő. Mindkét haverinám dolgozott abban az időben, s egyedül indultam el sétálni a tengerparton. Annyira elveszett és magányos voltam, tudom ismétlem magam. Viharzottak a gondolatok az agyamban, probáltam megérteni mi történhetett Stefanóval, mi válthatta ki azt a nagy változást?
-         Más szóval, mi a nyavalya ütött belé?- akartam volna hozzáfűzni, de megelégedtem azzal, hogy gondolatban lehordjam a frátert.
-         Nem hibáztam semmivel vele szemben- folytatta a lány-  nem érdemeltem ki ezt a viselkedést. S ott álltam, távol az otthonomtól és hagytam magam belerángatni egy másik buliba amibe igazán nem találtam a helyem. Annyira szerencsétlennek éreztem magam, annyira elveszettnek, mit Napóleon katonái az orosz télben.
Hallottam már valahol ezt a hasonlatot, mégis furcsáltam most egy ennyire művelt lány szájából hallani. Azért örömmel észleltem, hogy képes egy valószìnűleg fájdalmas esetről humorizálni.
-         Mikor megcsörrent a telefonom és meghallottam édesanyám hangját sìrni kezdtem. Zokogva  és szégyenkezve mondtam el neki, hogy még mindig Stefanó után áhìtozok, hogy minden dologról vagy tárgyról ő jut eszembe s azt hogy  holnaptól új  melóba kezdek. „Anyád előtt nem kell szégyenkezned- mondta- Stefanót hagyd a bánatba! A melót illetően nem is tudtál volna jobban dönteni. Vedd úgy, hogy 4 csillagos, tengerparti szállódában teljes panzióval nyaralsz és még fizetnek is ezért. Mi van ebben kivetnivaló?”  Igaza volt az anyámnak, dolgozni nem szégyen s főleg nem egy olyan helyen ahol semmit nem hiányolsz. Hidd el, buta libának tüntem saját szememben. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy egy férfinak higyjek? A nénémnek igaza volt, minden férfi egyforma, csak a csomagolás különbözik. És én hagytam magam becsapni. Megtörtént-e már veled, hogy egy szempillantás alatt másnak lásd a világot? – Igent intettem-  Ez történt velem is, csak annyit kellett tennem, hogy felemeljem a fejem a homokból s észrevennem a tengert, ami az eső utáni napsugarak miatt több szìnárnyalatban tombolt. Az Adria hullámzott előttem s én az helyett, hogy azt csodáljam, sajnáltattam magam. Azt bizony nem tehettem. Ruhástól belevetettem magam a hullámokba, s a vìzzel együtt hagytam a fájdalmat is lecsurogni rólam. Majd elnyúltam a parton a vìz és a homok határán és valósággal zokogtam, de már nem is tudtam igazán sìrok-e vagy kacagok. Akkor eldöntöttem, hogy erősebb leszek, mint valaha is voltam és mindaz ami velem történt tanulságként fog szolgálni.

                                                             Caorle, a kis Velence
-         És szolgált-e?- érdeklődtem.
-         Igen, de nem vagyok benne biztos, hogy keménységemet megfelelően időzìtettem. Nos, elkezdtem az új melót. Már első nap bemutatták az új kollegákat, volt legalább tìz felszolgáló csaj az étteremben, minden nemzetiségű, olasz, brazil, moldvai, osztrák és még ki tudja mi, fele annyi srác a bárban, két úszómester, egy sereg szakács, mosogató, szobalány, takarìtónő, a recepción pedig négyen, én a lányokkal és egy Vittorió nevű férfival de általában a tulaj fia és az igazgató, aki már bő harminc éve vezette a helyet, besegìtettek szükség esetén. Nem oriási a szállóda, alig száz szobával, de azt funkciónálisan, rendben és tisztán tartani nem kis dolog. A lányok enciklopédiát csináltak a fejemből, mindenkit utolsó kis részletig körül ìrtak. Ìgy megtudtam hogy a főszakács és a főhosztesz évek óta együtt élnek, de a házasság még Nap távolságra van tőlük, sőt minden szezonban valamelyik új kolleganőnek udvarol a pali, gazember módjára. A Vittorió, annak ellenére, hogy nős folyton más barátnővel jelenik meg és úgyan úgy az egyik „trónörökös”, aki vendégként járt be dolgozni. Az első nem dìcsekedett  hódìtásaival, mìg a második nagyon is és leginkább mikor ők ketten találkoztak. Olyankor jobb volt nem jelen lenni. Startból nem bìrom ezeket a gátlástalan birka dumákat, de nem akartam pont én lenni az aki beszól a jövendőbeli tulajdonosnak. Egyik alkalommal viszont betelt a pohár és anélkül, hogy felemeljem a fejem a számìtógépből csak annyit kérdeztem „Képesek vagytok-e tovább látni a farkotoknál?” Fülig vörösödtem szégyenemben mikor meghallottam mögöttem a két idős Rossi hangos kacagását.
-         Azt jelenti dìjazták a beszólásod!- kaccsintottam.
-         Az öregek igen, a fiatal nem annyira.
-         És a Vittorió?
-         Vittorió- sóhajtott a lány- azt állìtja, abban a pillanatban lett szerelmes belém.
-          S a melóval hogyan boldogultál?- kérdeztem, mikor láttam, hogy a társalgó-társamnak nem áll szándékában folytatni.
-          Azzal remekül. Mindkét fél meg volt elégedve a másikkal, ezért a hónap elteltével meghosszabìtottuk a szerződést szeptember végéig. Az elején volt nehezebb, mìg megbékéltem a gondolattal, hogy attól kezdve nem vendég hanem alkalmazott vagyok a szállódában. Megtanultam azt is, hogyan reagáljak a vendégekre, jóformán eddig is jó emberismerő voltam, de miután ledolgoztam pár hónapot abban a szakmában, profivá váltam. Nem akarok megsérteni egy nemzetet sem, de amit ott láttam és hallottam, az hihetetlen. A svájci vendégek nagy része öntelt, rendetlen és tahó. Olyan személyekkel találkoztam, akik több, mint harminc éve abban a szállódában nyaraltak, de egy jó nap-ot olaszul nem tudtak kibökni. Nem túlzok, de még az ők nyelvükön is nehezükre esett köszönni. Persze, volt köztük művelt és jólnevelt is. Az osztrákok és a németek jópofák voltak, ittak, szórakoztak és vicceltek amennyi csak belefért. A magyarok között is voltak jól neveltek és kevésbé jól neveltek. Egyik család elvárta, hogy magyar csajokként éjjel-nappal rendelkezésükre álljunk, de távozáskor még el sem köszöntek. Egy másik család viszont egy gyönyörű virágcsokorral köszönte meg figyelmességünket. Az olaszok nagyrésze úgy evett, mint a malacok, morzsáltak, csámcsogtak. A gyermekek pofátlanságáról és neveletlenségéről ne is beszéljünk. Gondolom láttad te is, hogy négy éves kölyköket még mindig babakocsiban sétáltatnak, a cumiról nem is beszélve.
Igen, ez nekem is feltűnt rögtön, mert meg vagyok szokva azzal, hogy otthon alig egy-két évesen a gyermekek már egyedül vagy kis segìtséggel totyognak. De a kényelem nagy úr, és jobban imponál a lusta szülőnek tolni az akár négy éves gyermekkel a babakocsit, mint kivárni a tempóját. És természetesen, utána csodálkoznak, hogy a gyeremekeik végtagjai nem fejlődnek egészségesen.
-          És persze erős gyomor kellett ahozz, hogy kibìrjam az örökös csajozos kamu mesét, amivel probáltak beszédìteni nemzetiségtől függetlenül. Megtörtént, hogy a feleség ott volt a közelben és a pali mégis igazi mocsok módjára nyomult vagy megfogta a kezem mikor átadtam a szoba kulcsát. Hihetetlen mire képesek mikor tombolnak a hormonok. És ami még ki tudott hozni a sodromból, az, hogy cikizték a nevem. Mikor hallották, hogy Veronikának hìvnak többen rákérdeztek, hogy meg akarok-e halni?
Cinkosan elmosolyodtam, hiszen a Veronika névről, rögtön Coelho könyve jutott eszembe. És pláné, még sìrt is, ìgy akaratom ellenére párhuzamot vontam kettőjük között.
-         Sok ignoráns- háborgott a lány- Páran még rám is kérdeztek, tudom-e, hogy Coelhonak egyik könyve ezzel a cìmmel jelent meg? Ilyenkor, gondolom, gőzt fújtam az órromon. Rövid életem során több könyvet olvastam, mint amennyit többségük egy könyvesboltban látott s probáltak nekem művelődési órát tartani? Végül már az ìrót szidtam, miért nem adott más nevet az örök őngyilkos hősnőjének. Mikor már megtelt a hócipőm, erre a kérdésre csak annyit mondtam, - eddig még nem állt szándékomban, de hogyha még egyszer hallom ezt a szöveget, felvágom az ereimet.
-         Gondolom csak probáltak szóba elegyedni- nevettem- Tőlem is minden alkalommal megkérdik, tudom-e, hogy az Andrea nevet itt férfiak viselik? Hogyha kedves és udvarias személyek probálnak ily módon beszédbe elegyedni, kedvesen tudatom velük, hogy bárhol máshol a világban ez női név, csak az olaszok kivételeskednek, azokat, akik csajozos szövegként akarják használni felvilágosìtom, hogy android vagyok, vagy azon túl, férfi csak álcázom magam. Rájöttem, ez nem taplóság részükről hanem csupán a konverszáció kiindulópontja. Visszatérve a témához, mi lett a Vittorió udvarlásából?
-         Hát Vittorió- rövid szünetet tartott Veronika- Mivel nős, startból behúztam a kéziféket és felhìvtam a figyelmét, hogy reménytelenül probálkozik, mert ezt a nyerget nem fogja megülni. Mindenfajta meghìvását visszautasìtottam megerőltetés nélkül, hiszen nem tetszett az ipse. Nem tagadhatom, hogy szép férfi, mert igenis az, magas, jó megjelenésű, nem annyira szép, mint érdekes arccal, káprázatos zöld szemekkel és hasìtó tekintettel. Kicsit borostásan olyan volt, mintha Armani reklámból lépett volna ki. De milyen józan eszű nő szűri össze a levet egy nős, negyven év körüli férfival, kinek majdnem húsz éves a fia? Ő folytonosan ismételte, hogy szerelmes belém és nem adja fel mìg meg nem hódìtja a kőszìvemet, én pedig minden alkalommal leugattam, ne beszéljen nekem szerelemről és romantikáról, ezt fújja a feleségének. Lehordtam a fekete földig őt és az egész férfi-nemzedéket, hormonális kivagyinak neveztem őket, de tűrte, csak velem lehessen. Nem lépte át a határt amit meghúztam kettőnk között. Meló közben többször tanúja volt a felhevült férfiak nyomulásának, de mivel mindannyiukat kezdetben diplomatikusan, s ha nem értették, durvábban visszaútasìtottam, önelégült mosollyal távozott. Viszont, mikor kedvesebben viszonyultam valamelyikhez, úgy reagált, hogy a vak is láthatta féltékenységét. Ilyenkor  rászoltam, ne probálja játszani a féltékenyt, mert engem egyáltalán nem hat meg, sőt hülyét csinál magából. Lehìdalt, hiszen neki, a nagy olasz csábìtónak soha nő nem mondott még ilyet. Nem adta fel, de a kilátástalan udvarlásból barátság lett. Szabadidőnket kezdtük együtt tölteni, vagy a napozón maradtunk vagy a környéket látogattuk, bármire szükségem volt mindig segìtőkészen állt. Végül odáig jutottunk, hogy megosztottuk egymással a lelki fájdalmainkat is. Igaz, az ő esetében nem lehetett éppen fájdalomról beszélni. Elmondta, hogy annak idején, alig húsz évesen, az anyja unszolására, megnősült a gyermek miatt, de az akkori kettős számú barátnőjével sem szakìtott, hanem párhuzamosan vitte mindkét kapcsolatot pár évig. Majd az évek során a második helyet rövidebb vagy hosszabb időre mindig betöltötte valaki más, ez periodús kivételével. Bánta, hogy egyikkel sem ismerte meg az igazi szerelmet és azt mégjobban, hogy fájdalmat okozott azoknak a nőknek. Kezdetben a feleség féltékenységi jeleneteket rendezett, de végül megértette, hogy csak papìron házasok és külön hálószobában a helyük. Szerinte amaz is összegyűrt pár lepedőt más férfiakkal. Mondhatni, hogy a házassága nem éppen mintapéldány. Nem fűzőtt hozzá semmi, mégis jó volt ott tudni magam mellett. Nem volt arra szükség, hogy segìtségét kérjem, még mielőtt bármit is szóltam ő már intézkedett. Beszéltem neki Stefanóról, s a történtekről anélkül, hogy részletezzem a dolgokat. Arra mindig azt mondta, hogyha tényleg annyira szeretne a másik, mint ahogy állìtotta, most ott lenne velem. - Mit tudsz te a szerelemről?- vetettem sértődötten a szemébe. Csak annyit mondott „sajnos, most már sokat”, de annyi fájdalom volt abban a pár szóban, hogy már majdnem-majdnem el is hittem.
Teltek a hónapok és Stefanó nem jelentkezett. Egy kezemen tudtam volna megszámolni a napokat mikor nem gondoltam rá. Margit még tudosìtott róla néhányszor, sokat nem részletezett, csak éppen annyit, tudjam még él s azt, hogy a báttyám majdnem pofonkente mindazért mit velem művelt s azóta nem beszélnek egymással. Naponta eldöntöttem, hogy másnaptól Stefanó megszűnik létezni számomra, de a szìvnek nem lehet parancsolni. Kedvemtől függően kellemes vagy harcias gondolatokat fűztem hozzá. S ennek megfelelően viszonyultam Vittorióhoz is. Eljátszottam vele az elfogadom-eltaszìtomat s ő mindezt tűrte, mondván, hogy azok a percek mikor dorombolok, mint egy macska kárpotolnak minden más fájdalmat, amit okozok neki azzal, hogy teszem a jégkirálynőt. Párszor beszólt, hogy ha csak kicsit hidegebb lennék hozzá, a jegesmedvéknek lenne habitátjuk.
Muszáj volt nevetnem erre. Ember legyen a talpán, aki még akkor is tud viccelődni, mikor semmibe veszik az érzelmeit.
-         Bulizos kollegáim voltak,- folytatta-  alkalomadtán mindannyian kiruccantunk az egyik legmenőbb klubba s megtörtént, hogy csak hajnalban kerültünk haza, annak ellenére, hogy éjjel két óráig mindenkinek bent kellett lenni a szállódában. De mikor a trónörökös is velünk szórakozott, nyugodtan késhettünk. Egy ilyen éjszaka és csak pár órás alvás után, Margit hìvása ébresztett. Közölte velem, hogy Stefanó pár napja elutazott nyaralni Braziliába, méghozzá Fortalezára s teljesen fölöslegesen hozzáfűzte, hogy tisztában vagyok-e azzal miért mennek az olasz férfiak abba az országba? Tisztában voltam én bizony, hiszen ezekben a hónapokban túl sokat hallottam az ilyen fajta kiruccanásokról. Az olasz férfiak számára ez volt a szex-turizmus Mekkája.
-         Nem hiszem, hogy a muszlim hitűek dijaznák ezt a hasonlatot- szóltam rá.
-         Rendben, nevezzük egyszerűen zarándokhelynek. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy más nő is fel tudná korbácsolni Stefánó vágyát, de abban a pillanatban világossá vált, hogy nem jelentettem sokat számára. Csak én reménykedtem, mint egy buta liba, a közös jövőben. A gyomrom felfordult s hánynom kellett, de az is lehetséges, hogy az előtte elég nagy számban elfogyasztott koktélok váltották ki ezt a reakciót. Első órában Rékának kellett helyettesìtenie, mert nem sikerült szalonképessé tennem magam. Gyomorrontásra hivatkoztunk, s az igazgató nem is kételkedett, mikor meglátta sápadt arcomat. Alig kezdtem el a melót, telefonon keresett egy nő s átkapcsolták hozzám. Bemutatkozott, mint Vittorió felesége, s arra kért hagyjam békén a férjét. Mondta, meg volt arról győződve, hogy elhitette velem, már nem élnek együtt és mindketten saját útjukat járják, de ez mind hazugság, mert igenis, ő probálja megmenteni a házasságukat, annak ellenére, hogy a férje minden évben más ringyót szed fel. Annyit sikerült motyognom, anélkül, hogy magamra vonjam a főnökök figyelmét, hogy az emlìtett személyhez csakis barátság köt, semmi más és hogyha ő tényleg a felesége, találkozzunk személyesen és beszéljük meg a dolgokat, de hogyha még egszer be mer telefonálni a melóhelyemre, feljelentem zaklatásért. Habozni kezdett s megkért, hogyha igazán csak barátnak tekintem Vittoriót ne szóljak neki erről a hìvásról, mert annak csak veszekedés lenne a vége s mindent lerombolna, amit éveken keresztül probált felépìteni. Ezek útán a gyomrom megint feladta a szolgálatot. Az öreg Rossi pihenni küldött, de előtte kihìvta a szállóda háziorvossát és mikor az megállapìtotta, hogy valóban gyomorrontásom van, kiadta  a szakácsnak az útasìtást, hogy dietetikus kaját készìtsen számomra. A gondolat, hogy félrevezetem azt a kedves kis öreget jobban kìnzott, mint maga a rosszullét. Vittoriót értesìtették, hogy helyettesìtenie kell és meg is érkezett még mielőtt én távoztam volna. Nem tudom hogyan nézhettem rá, de elfehéredett, mert megértette, hogy valami baj történt, mégis odasúgtam, hogyan lehetett annyira balgatag? Mivel nem látogathatott meg a lakosztályon, tìzessével ìrta az üzeneteket, kérdezvén, mi történt, mit tett, hogy ennyire megsértett, igérte, bármit megtesz annak érdekében, hogy helyrehozza bakiját. De nem válaszoltam, jóbbnak láttam kikapcsolni telefonom és kipihenni a kipihennivalót.
-         Tényleg a felesége telefonált?- érdeklődtem.- Vittoriónak elmondtad?
-         A lányoknak beszámoltam a történtekről és azt javasolták, beszéljem meg ezt vele, mert lehetséges a kollegák sületlen vicce volt az egész. Ezért másnap este hajlandó voltam találkozni vele egy távolabbi kávézóban, miután egy teljes napot végigkìnoztam azzal, hogy nem szóltam hozzá. Beszéltem neki a telefonhìvásról s ő esküdőzött, hogy a feleségét egyáltalán nem érdekli az ő miléte s nem fárasztaná magát azzal, hogy kikeresse a szállóda telefonszámát.
-         Kinek beszélt rólad?
-         Ezt kérdeztem én is tőle. Állìtotta, hogy csak az édesanyjának és a lelki barátjának, de egyikük sem beszélne erről a témáról másokkal. És az, hogy a feleségével beszéltem, kizárt. Találgatta, ki lehetett mégis a betelefonáló. Kérdezte, felismerném-e a hangot, hogyha újra hallanám, s igent intettem. Ìgy tárcsázott egy számot, de még előtte megkért ne szólaljak meg, ha törik ha szakad. Elég volt hallanom két szavát, máris tudtam, hogy a vonal másik végén lévő nő adta ki magát feleségnek s pláné mikor Vittorió megkérdezte, kereste-e őt a napokban telefonon, elkezdett dadogni. Bevalotta, hogy ő a tettes s csak ezért művelte mindezt, mert nem akarta látni őt szenvedni. Jelen volt mikor beszélt az új kolleganőjéről a barátjának, s nem látta még eddig ennyire szerelmesnek. És minden áldott reggel, mikor reggelinél találkozott a barátjával annak kávézójában csak arról a témáról beszéltek s az hallotta a bár túloldaláról. Elkapta a féltékenység, mert nagyon tart hozzá s tudta, hogy a csaj, mármint én, kis idő múlva távozni fog, nem akarta, hogy valami meggondolatlant tegyen. Mármint, hogy elmenjen ő is a csajjal. „de hát ezer éve barátok vagyunk, hogy tudtad ezt tenni?” kérdezte a férfi. „mert szeretlek és már torkig vagyok azzal, hogy csak a haverinád legyek”- volt a válasz. Többet nem akartam hallani a beszélgetésből, hátat fordìtottam és olyan ìramban hagytam magam mögött, hogy szaladnia kellett ahozz, hogy utolérjen. Szokásként, megint lehordtam a fekete földig, az agyilag zokniból egész a troféa gyűjtő kujonig minden szìnbe belemártottam. Azzal vádoltam, hogy összejátszott a régi barátnővel csak azért, hogy kiugrassza a nyúlat a bokorból, de melléfogott, mert ez a nyúl nem annyira ijedős. Már valósággal ordìtottam, belőlem nem fog trófeát csinálni és köszönje meg a kedves haverinának, hogy segìtségével sikerült törölnöm minden érzést amit kezdtem ìránta táplálni. Ne is keresse többet, ott már nincs semmi. És persze, szóljon a haverinának, hogy kölcson kenyér visszajár! Szerencsétlen szó nélkül tűrte a szóözönt s mikor levegővételre szünetet tartottam, csak annyit mondott –menjünk innen!- s úgy szorìtotta a csuklóm, hogy már fájt belé. – Hova gondolod, hogy viszel?- kiáltottam mikor becsapta mögöttem az autó ajtóját. – Az anyámhoz!- volt a válasz. Mikor megérkeztünk a szüleihez, azok nem voltak otthon. Telefonon beszélt az anyjával s az mondta, az unokákra ügyelnek s bő órát még elidőznek. Nem volt szükség kihangosìtóra, ugyanis annyira hangosan beszélt, hogy mindent lehetett hallani. Mikor Vittorió mondta, hogy be akar mutatni neki valakit, rögtön azt kérdezte „Veronika ott van veled?”
-         Azt jelenti, tudott rólad.
-         Hihetetlen, de igazat mondott. Kértem, menjünk onnan, mìg nem érnek haza a szülei, ne hozzon senkit kìnos helyzetbe, hiszen nem titok, hogy ő nős. „Egy barátot bármikor bemutathatok a szüleimnek- érvelt- az anyámnak akár egy szeretőt is. Melyik legyen?” Mire megérkeztek a szülei, ő már a szerető státuszt élvezte.
-         Ezt nem mondod komolyan!- ámultam.
-         De igen bizony- mosolygott huncutul a lány- Hirtelen felindulásból megcsókoltam s azután már fék nen létezett. Nem tudtunk betelni egymással s a másik látványával, s a rajtakapás veszélye ellenére sem akartuk elsietni az első, úgymond, találkozásunkat. Természetesen, felhìvtam a figyelmét, hogy az semmit nem változtat helyzetünkön, nem szeretem őt, sőt nem is tetszik nekem, mindazt ami kettőnk között történt tekintse edzésnek vagy gőz kiengedésnek.
Elképedve hallgattam Veronikát. Hogyan képes ily szégyentelenül elbánni egy férfival, aki beletesz anyait-apait és könnyeket húllatni egy olyan miatt, aki, szépen fogalmazva, dobta őt.
-         Kinek betegebb az elméje kettőnk közül- kaccsintott – Vittorió nem sértődött meg bármit is mondtam neki. Két hétre a szülői ház üresen maradt s abban a periódusban többször aludtam a legényi ágyában, mint a szállódában. Végre találtam egy férfit aki nem csak a testével, hanem teljes lelkével szeretkezett.  Túlzás nélkül, életemben nem éreztem magam ennyire szeretve. Mikor mondta, hogy szeret, a szavai nem csengtek üresen, és ahogyan érintett... Az ott tartozkodásom hátralevő idejét nagy részben együtt töltöttük. Nem tudtuk megunni egymást, sem a beszélgetéseket, sem az „edzéseket”- somolyogni kezdett- és nagy erőfeszìtésbe telt, hogy ne érintsük vagy simogassuk egymást meló közben is, de persze, nem akartuk kiteregetni a kapcsolatunkat. Többször meglátogattuk a szüleit, az apja elhitte, hogy csak kollegák vagyunk, de az anyja tudta mit jelentek Vittorió számára. Egyik este, mikor vacsora után kiültem vele a kertbe, megkérdezte mit érzek a fia iránt, de mivel csak lesütöttem a szemem és nem mertem válaszolni arra kért, ne okozzak neki fájdalmat. Gondolom, minden anya meg akarná ettől óvni a fiát. Azt amit éreztem én Vittorió iránt csak az indulásom előtti reggelen mertem bevallani. Az utolsó éjszakát együtt töltöttük egy, a reptérhez közeli szállódában. Egész éjjel ölelt s reggel, meglepetésemre, első szavam a „szeretlek” volt. „Tudom”- volt a válasz.  
A reptéren mindkettőnknek könnyes volt a szeme. Ráförmedtem, hagyja már abba az érzelgést, ő pedig mondta, hogyha nem állok le a sìrással nem enged felülni a repülőre. Nem értem miért is érzékenyültem el annyira? Nem biztos, hogy az ő hiányától féltem, hanem már kezdtem szerelem-függővé válni. Mégis otthagytam és átrepültem Firenzébe. Hidd el, nem volt könnyű elválnom tőle, hiszen úgy szorìtott, mintha ettől függne az életünk. Tisztában voltam azzal, hogy ennyire szeretni más férfi nem lesz képes soha.
Újra megtelt a szeme könnyel és elhallgatott a lány. Nem szóltam én sem, hagytam szedje össze gondolatait, tudtam mikor újra készen áll majd, folytatja. Nem próbáltam ellemezni sem a helyzetet, hiszen fölösleges lett volna, csak ő tudhatta mit érez. És lelki furdalásról kérdezni is mellőzhetőnek tűnt.
-         Találd ki, ki jelent meg Margitéknál érkezésem másnapján? – kérdezte végül.
-         Stefanó- egyszerű volt a válasz.
-         Igen, ő.- érősìtette meg a lány- Köszönés helyett azt kérdeztem tőle, maradt-e még szűz Fortalezán? Azt mondta, nem ilyen okok vezérelték. Kértem, ne inzultálja az inteligenciámat, nem hinném, hogy ő lenne az első olasz férfi aki nem párzási szándékkal köt ott ki. Kezdetben nem is akartam vele szóba állni, de végül beadtam a derekam és elfogadtam a vacsora meghìvását. Miközben készültem telefonált Vittorió és majdnem összeesett mikor meghallotta az esti programomat. Nyugtattam, csak egy lezárás lesz semmi más. Kérte, ne tegyem meg, túl nagyot kockáztatok, nem akar elveszìteni, most mikor végre rámtalált. Mondta, a reptérről első útja az ügyvédhez vezetett és az már keresi a legjobb megoldást arra, hogy véget vessen mindannak, aminek már évek óta véget kellett volna vetnie. „Miattam nehogy megváltoztasd az életed!”- förmedtem rá.  „Nem miattad teszem, mondta, hanem miattunk”. „Meg foglak unni még mielőtt kimondanák a válásod”- próbáltam lebeszélni tervéről. „ Mindketten tudjuk, hogy megint kamuzol”- erősködött. Mégis kimentem vacsorázni Stefanóval. Úgyanazt az éttermet választotta, mint első randinkon. Egész idő alatt próbáltam megtalálni újra benne, amit pár hónappal előtte annyira imádtam. Bocsánatot kért, amiért oly csúnyán elbánt velem, magyarázatot nem talált rá, csak annyit tudott mondani, hogy szeret és hogyha elfogadom őt férjként, bebizonyìtja mennyire.
-         Azt akarod mondani, a bocsánatkérésből leánykérés lett?
-         Igen- bólintott a lány és felemelte bal kezét, mely gyűrűs ujján dìszelgett egy kis gyémánt. Jobban mondva kettő.- Két gyűrűt húzott az újjadra?
-         Nem – mosolygott Veronika-  Ezek útán nála maradtam éjszakára, reméltem, hogy a régi tűz újra lángra lobban és akkor minden rendeződik magától, ott kezdjük ahol annak idején félbehagytuk. Nem mondhatom, hogy nem érzek semmit ìránta, de lehet az a valami is csak a vágy, hogy megkapjam végre azt amit pár hónappal előtte oly erősen akartam. De akarom-e már? Vittorió megértette a helyzetet, mivel nem hìvtam többet aznap este. Pokolian szenvedhetett, hiszen ostromolt a fájdalmasabbnál fájdalmasabb üzenetekkel. Egyikben azt kérdezte, hogyan tudok mással szeretkezni mikor még érezhettem bőrömön az ő bőre illatát? És annyira igaza volt. Hogyan voltam képes ily könyörtelenül félrevezetni mindkettőjüket? És főképp azt aki őszintén és önzetlenül szeretett. De én is csak emberből vagyok...
-         Igen, de nem férfiból! És a második gyűrű?- türelmetlenkedtem
-         Az Vittorió léánykérése. A tegnap meglátogatott. Azt mondta, számára én vagyok az első szerelem, túl erősen szeret ahozz, hogy elveszìtsen. Kérte adjak időt, hogy mindent elrendezzen és addig is hagyjam, hogy rám akassza a foglalt jelét. Nem tudom mit tegyek. Talán boldogságom forog e döntés körül s nem tudom mit lépjek, inkább hazamenekülök anyukám szoknyája mögé. Ennyire bizonytalan életemben nem voltam.
Ez nevezhető dilemmának. Melyik férfit választhatná egy lány?, a nem éppen modell kinézésű, sikeres ügyvédet, akivel megegyeznek ìzléseik, vágyaik, kivel családot alapìthat és terülj terülj asztalkám-at játszodhat, de mindig csak a feleség szerep jut majd ki neki, vagy egy hétszépséget, akinek érzelmei valódiak, csillagokat lehozza neki, hagyja érvényesülni, de már gyermekestől jön otthonról? 
Körülbelül két hétre az ismerkedésünktől, újra találkoztam Veronikával, de ez esetben ő látogatott el hozzám. Szebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, lehet annak is köszönhetően, hogy végre sikerült egy döntést hoznia és egész idő alatt  mosolygott. 

Szerintetek hogyan döntött Veronika?

Thursday, June 30, 2011

Veronika

Majdnem minden alkalommal  az utolsó pillanatban szoktam beérni a reptérre, mint akit a tatárok hajtanak szoktam végigrohanni a parkolón s váróteren nagy zajt csapva a bőröndöm kerekeivel. Mindig az volt az érzésem, hogy az én bőrömdöm zajosabb, mint másoké, ezért párszor lecseréltem amazt, mìg rájöttem, hogy nem a bőrönddel van a baj, hanem annak sebességével. Szóval, általában késő-kása vagyok. De nem ezzel az alkalommal! Mindent szakszerűen megterveztem, az utolsó kis részletig, nem akartam semmit a véletlenre bìzni. Mivel Firenzét nem köti össze egyenes járat sem Kolozsvárral, sem Budapesttel, legalábbis én nem tudok róla, mindig a Pisa-i repteret választom kiindulópontként, mikor oda kell utaznom. Ez alkalommal nem akartam kockáztatni az autópályával, ìgy vonatra ültem. Alig egy órát kellett utaznom  a Santa Maria Novella és a Pisa Aeroporto között s a jegy ára kevéssel haladta meg az öt eurót. Akár dupláját is fizettem volna, hiszen más légitársasággal a jegy Firenzéből tìzszeresse annak amit ìgy fizettem a fapados járaton s ez a társaság másfél óra alatt hazarepìt, nem furikázza végig fél Europát. Tehát mondhatni, hogy megtakarìtottam egy jó összeget és időt. Csak két napra kellett átutaznom Pestre, ìgy a kézipogyász is megtette, nem kellett az örök problémás bőrönddel babrálnom. Menetrendszerint a gép negyed tìzkor indult, maradt bőven fél órám, a jegykezelés elvégzésére. Nyugodtan  kerestem a képernyőn a járatomat s már fordultam volna a hetes pult felé, de pillantásom megállt a 4-es számon, amely a "Budapest"-el egy vonalban ékeskedett.
-         Ezt nem mondják komolyan!- hagyták el a szavak az ajkaim, mikor elért az agyamig, hogy az a szám a késés óráinak számát jelenti. – Nem ma!- az eget és a csillagokat akartam rájuk húzni, hogyha ők már úgysem sietnek felemelkedni oda.
-         A hetes standnál átveheted az étkezési utalványt- szólalt meg egy halvány női hang s megfordultam annak irányába. 
Egy húszas évei végén járó nő állt mögöttem, aki úgy tűnt elfelejtette levenni a napszemüvegét, de mikor megláttam duzzadt ajkait rájöttem, hogy a könnyeit probálja ily módon takargatni.
-         Te már átvetted?- kérdeztem, de magamban még mindig káromkodtam.
-         Még nem, mert..- de nem folytatta, mert a szája már sìrásra görbült.
-         Rendben! Gyere velem, majd én elrendezem!- ajánlottam fel, talán női szolidaritásból.
Némán követett, majd mikor a pulthoz értünk átnyújtotta nekem az iratait. Veronikának hivják, legalább ennyit máris megtudtam róla. A reptéri alkalmazott nem lepődött meg azon, hogy én bonyolìtom le mindkettőnk felvételét, biztos azt feltételezte, hogy csak én beszélem az olaszt. Arra viszont ügyelt, hogy ne az én nevemet ragassza a másik nő bőröndjére. Kezemben mindkét szelvénnyel a kávézó felé tartottam, rákérdeztem új barátnőmre mit enne inna, de mivel csak a vállát vonta úgy döntöttem, majd azt is én intézem. Rászoltam, keressen üres asztalt a teraszon, mert kár lett volna nem kihasználni az őszi nap utolsó sugarait. Majd én is követtem a két capuccinoval és croissantokkal. Hallani sem akartam arról, hogy nincs étvágya, arra kényszerìtettem fogyassza el mindazt amit elé raktam.
-         Nem annyira rossz- probáltam viccelni miután beleittam a kávémba- talán rádférne kettő is!
-         Nem hiszem, hogy ez elég lenne- probált mosolyogni, de végül a mosoly sìrásba fulladt.
Hagytam zokogja ki magát, s az idő alatt végignéztem újdonsült ismerősömön. Jó megjelenésű lány ült összeroskadva velem szemben, majdnem fél arcát takarta a napszemüveg, de még ìgy is látszott, hogy nem lehet csúnya. Vállig érő, sima barna haja kicsit összekócolódott, de ez sem rontott a képen. Farmert viselt, egyszerű inggel és lapos cipővel, de rendezett öltözete és a darabok összerakása jó ìzlésről tanuskodtak. Végül levette napszemüvegét annyira, hogy megtörölje. Gyönyörű kék szempár nézett rám, aminek szépségét még a duzzadt szemhéjak sem tudták eltompìtani.
-         Annyira ciki a reptéren sìrni- szólalt meg halkan.
-         Ne is törödj!-probáltam nyugtatni- Senki nem foglalkozik azzal, hogy valaki sìr a reptéren. Ha nem itt, akkor hol lehet a legmegfelelőbb hely sìrni? Elvileg sìrathatod a völegényed aki harcolni indult Irákba.- nem dìjaztam szellemeskedésemet, de nem akartam csak némán bólogatni.
-         Az egyszerűbb lenne- sóhajtott Veronika- de sajnos nem az.
Nem akartam feltenni azt az elcsépelt „mi történt?” kérdést, de végül mégis megtettem, látva, hogy szìvesen megszabadulna terhétől.
-         Hosszú mese!- mondta
-         Van időnk!- na tessék, most egy lapos válasz.
-          Pár hónap alatt, mondhatom, hogy felnőttem.- kezdte el.-Végre megértettem, az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretnénk, vagy ahogy tervezzük azt.  Sajnos olykor a sorsnak gazdagabb a fantáziája, mint  a miénk. Lenéztem azokat a nőket akik engedték egy férfinak megváltoztatni életüket vagy akik feláldozták karrierjüket a család érdekében. Az anyám megtette s én megesküdtem, hogy soha nem fogok az ő cipőjében járni, még akkor sem, hogyha az a lábbeli a Prada nevet viseli. És mégis megtettem.
-         Hogyan történhetett ez meg? – kérdeztem.
-         Egyszerűen, szerelmes lettem- mondta kissé szégyenkezve-  Ismered a Fodor képviselőt?
Bólintottam.
-         Az ő irodájában dolgoztam táska hordózóként- folytatta-  vagyis én voltam a fő asszisztense. Még a jogi tanulmányaim befejezése előtt alkalmazott titkárként, mikor ő is csak ügyvédeskedett s a politikát hobbyként kezelte. Apámnak régi barátjaként vállalt be, nem szìvesen utasìtotta volna vissza amaz kérését. Lett volna helyem az apám ügyvédi irodájában, de nem akartam sem vele sem a báttyámal együtt dolgozni. A családomban mindenki ügyvéd, az apám ügyvéd, az anyám ügyvéd, mindkét báttyám ügyvéd, még a kutyánkat is Joginak hivják. Az anyám már nem dolgozik, legnagyobb bátyám  születése után úgy döntöttek az apámmal, hogy jobb lesz otthon maradnia, a kenyérrevalóról majd a családfő gondoskodik. Nem is hiányzott soha semmi, a legalább tizenhat négyzeteméteres öltözőjében igazi Armani és Prada kollekciók porosodtak.  
Alig pár hónapra odakerülésem után, pártja felkérte Fodort, induljon ő a választásokon, mivel az eredetileg kijelölt kollegája egészségi állapota hirtelen megromlott. Ez volt a sztori hivatalos változata. Viszont valóban a kolléga egyik éjszaka akkorát bulizott egy prostival, hogy még az ellenfelek is meghallották és meg is látták, mivel mindent ügyesen rögzìtettek. Ezek után választania kellett, nyugdìjba vonul a politikából vagy bevállalja, hogy ne csak az Orszaggyűlési székében hanem  a botránylapokban is lássa majd magát. Nem is azt akarták annyira szőnnyeg alá söpörni, hogy a párt egyik fontos tagja prostikkal játszadozik, hanem azt, hogy a prostinak is ugyan olyan játékszerei vannak a nadrágjában, mint a politikusnak. Ìgy lett az én fönőkömből képviselő és belőlem robot. A programom reggel 8kor kezdődött és majdnem minden nap hasonlìtott az előzőhöz. Elolvasni az emaileket, ellenőrizni a naptárban a napi teendőket, átfutni az újságokat és a hìrügynökségek hìreit, meghallgatni a kollégák beszámolóját, hiszen nem engedhettem meg magamnak semmi fajta politikai, kereskedelmi vagy szociális tájékozatlanságot. Ìgy, mire tìz óra tájt elkezdtek csörögni a telefonok,vagy megjelentek a tévé csapatok tudtam a választ az újságìrók minden kérdésére. Bizottsági ülések, indìtványozó beszédek megìrása, jogszabályok modosìtását kezdeményező tervek alátámasztása vagy megtámadása, sajtótájékoztatók megszervezése már banális melónak tűnt. Kicsit változatosabbá tette a munkám az, hogy alkalomadtán, mikor nem volt magasabb fontosságú esemény a szavazókörzetben, elkìsérhettem a fönőköm a fővárosba. Olyankor szusszani sem volt időm, minden percben szükség volt rám hiszen én voltam egy személyben az iroda teljes személyzete. Gondolhatni, hogy ilyen karrier mellett nincs magánélet. De bizony van, azzal a feltétellel, hogy tudj alkalmazkodni a helyzethez. Itthon, egy újságìró társaságát élveztem éjszakánként, „delegációban” pedig egy másik képviselő asszisztensével találkozgattam. Természetesen, diszkréten és kötelékek nélkül. Jól elvoltunk ìgy mindkettővel, nem akarta egyikünk sem bonyolìtani fölöslegesen a helyzetet . A sajtókonferenciákon az újságìrót úgy kezeltem, mint minden más kollégáját, nem titkoltam, de nem is vertem nagydobra  kapcsolatunkat, az asszisztenssel pedig a szállódaszobán kivül, csak az üléseken futottunk össze ahol már startból ki volt zárva bármilyen szintű magán téma. Nem akartam tőlük többet, mint amennyit én tudtam nekik adni s ìgy nagy ìvben elkerültem a dumákat a szerelemről és a hűségről. A nyári vakációkat, mióta emlékszem, külföldön töltöttem a szüleimmel s mivel az apám húga egy olasszal házasodott majdnem minden évben náluk nyaraltunk. Ismered Pisztoját? – kérdezte s bólintásomra folytatta. – Ott lakik a nénim a családjával. Szeretem ott, szeretem azt az  kis várost, a régi és szűk utcáit, az épületeit, a Minzoni teret a Szent Antal templomával, szeretem az ottani levegőt, a kaját, mindent. Onnan egy-kettőre beérsz Firenzébe vagy le a tengerre, Viareggiora. Amilyen gyakran tehettem meglátogattam őket, mert nagyon jól kijövök a nénimel, a férjével s az unokahúgommal.
Igaza van, Pisztoja nem hazudtolja meg magát, autentikus olasz kisváros, szűk utcákkal, világos föld-barna vagy krém épületekkel, mindannyi zöld vagy barna fa ablak redőnnyel dìszìtve. A város egyik fontos pontja a Minzoni tér s ott a Szent Antal templom. Kivülről nézve nagyon szegényesnek tűnik a szürke, kopott falai miatt. Úgy fest, mintha folytonosan vakolnák a köveket valami tehetségtelen munkások, de amint belépsz az ajtón nagy lélegzetet kell venned és halkan, kis adagokban fújnod ki, mert ösztönösen tartod magad attól, hogy a kiáramló levegő halk zaja megtörheti az ottani hittséget. Kezdetben összezavarodsz a falon függő festmények szépségétől s nem tudod merre kapkodd a fejed, melyiket csodáld. Legjobb ötlet leülni pár percre, elmondani egy imát, hogyha egyáltalán eszedbe jut, időt adni a központodnak, hogy feldolgozza a régi kultúra e gyönyörű örökségét.
-         És persze, ők is mind ügyvédek- folytatta- A téli ünnepeket mindig otthon töltjük a nagyszülőknél s ilyenkor ők utaznak, úgymond, haza. Mivel tavaly novemberben az unokahúgom szült, nem tudtak utazni, ìgy nekünk kellett odakocsikázni, kutyástól-macskástól a Karácsonyi ünnepekre. Nagy a házuk, simán elfértünk. A szilveszteri bulit ők szervezték s megismertem nagybátyám egyik barátját, Stefanot. Nem mondhatom, hogy részemről szerelem volt első látásra. Nem a legszebb férfi akit életemben láttam, az igaz, de jóképű és szimpatikus. Jó a dumája és ami tetszett benne, hogy eléggé tájékozódott, ismeri a világot, nem ignoráns, mint az olaszok legtöbbje. Szeret utazgatni, s ìgy látta, hogy nem Olaszország a világ közepe. 
-         Ne mond, hogy ő is ügyvéd!- szakìtottam meg.
-         De az bizony!- sóhajtott-  Nem zavart, hiszen már meg vagyok szokva velük. Párszor összefutottunk még a buli után, vacsorákon vagy csak véletlenül, de alig váltottunk pár szót. Kedvesnek találtam, de soha nem maradtam vele kettesben, hogy tényleg megismerhessem. Stefano Firenzében lakik. Egyik este  telefonon kereste a nagybátyámat s mivel ő nem volt otthon, elég hosszasan elbeszélgettünk. Messenger azonosìtot cseréltünk s majdnem egy heten keresztül minden este későig ìrogattunk egymásnak. Kellemesen tapasztaltam, hogy ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanazokat az ìrókat kedveljük és egyformán reagálunk megadott helyzetekben. Emlìtettem már, hogy Firenzében lakik?- kérdezte s megint csak bólintottam. Ismeri behunyt szemmel a várost, a galleriákat, ismeri a város művészetének történelmét, minden kérdésemre tudott felelni s ez lenyűgözött. Már iskolás koromban, mikor tanìtották a reneszánszt beleszerettem abba a városba s mikor először megláttam a Duomot majdnem sìrva fakadtam. Képes voltam bolyongani egész nap egyedül az utcákon vagy bámulni az Uffizi palotát, a Signoria teret s volt mikor elfelejtettem még enni is vagy egyszerűen vettem egy szelet pizzát  egy Dóm téri kis étkezdében és azt majszoltam el anélkül, hogy levettem volna egy percre is a szemem a templomról.
Ismerem azt a kis pizzázot a tér baloldali részén. Sokszor megesett már velem is, hogy nem akartam az időmet evésre pazarolni s ott befaltam egy pizza szeletet, vagy én is a kajával a kezemben sétáltam végig a téren és bámultam a Keresztelő Szent-János kápolna falára varázsolt márványdìszeket. Úgyanezzel a hatással van rám is Firenze, mint ahogy Veronika leìrta. Már egy ideje itt élek, akár naponta is körbejárhatom a várost, de még mindig nem tudok beleunni annak szépségébe. Bármely ìrányba is fordul az ember, szembetalálja magát egy remekművel s minden alkalommal valami újat vesz észre. Egyszer, miközben sétáltam a nővéremmel a Dóm téren, rákérdeztem mióta van ott az az oszlop szobor, mert eddig nem láttam. „Csekély hatszáz éve”, jött a cinikus válasz.
-          Végre mindezt megoszthattam valakivel-  beszélt szusszanás nélkül a lány-  aki még több információhoz juttatott, s ez igazán tetszett. Megtudtam róla, hogy már betöltötte a negyvenötöt, tehát tizennyolc évvel idősebb nálam, de még soha nem volt nős, kapcsolatai viszont voltak bőven. És kinek nem? Végül megbeszéltük az első randit. Egy hangulatos étteremben foglalt asztalt, s vacsora  után pedig egy festménykiállìtásra vitt Firenze központjába. Mintha kitalálta az ìzléseimet vagy csak egyszerűen odafigyelt arra amit az elmúlt napokban megosztottam vele. Meglepően simán mentek a dolgok, nem kellett erőltetnünk a helyzetet, ritkán maradtunk téma nélkül és hogyha megtörtént, hogy pár pillanatig nem szólaltunk meg, nem éreztük nyomasztónak a csendet. Sőt, megkönnyebülve tapasztaltuk mindketten, hogy bármiképpen jól érezzük magunkat egymás társaságában. Az első csók útán elindult a nagy kő. Nem tudom mi volt rám ekkora hatással, de elvesztettem a fejem, mint egy tinilány. Nem az én tìpusom volt, mindig a szép és kisportolt férfiak jöttek be nekem, ő viszont nem nevezhető egy Zeusznak- itt hirtelen megállt és elmosolyodott- Nem a legjobb hasonlat, ugy-e? Zeusz görög isten.
-         Semmi baj- legyintettem - a rómaiak a görög  mitológiából lopkodták össze az isteneiket, úgyhogy Zeusz vagy Jupiter ugyanaz...
-         Nem hiszed el- folytatta Veronika- kevesebb, mint egy hét útán már kérte költözzünk össze és bemutatott a szüleinek, mint menyasszonya. Oly gyors tempóban haladtak a dolgok, hogy beleszédültem, de minden nap szerelmesebb és szerelmesebb lettem belé.
-         S a családok mit szóltak ehezz?
-         Mindenki normálisnak tartotta, hiszen szerintük annyira összeillünk. A szüleimmel, főleg az apámmal első perctől jól kijöttek, még mielőtt velem randizott volna, az ő szülei pedig remélték, hogy egyke fiúktól végre megkapják a várva-várt unokát.  Csak a nénim intett lassìtásra. Azt hajtogatta, hogy az olasz férfiakkal vigyáznom kell, mert egytől-egyik hazugok. „ A te férjed is olasz” szoktam ilyenkor mondani. „ Az én férjem csak félig olasz, a magyar anyjától, magyar becsületet  szopott az anyatejjel együtt”- szövegelte amaz. Oh, de undorìtó.
Mit tudtam volna erre mondani? Egyrészt, nagy mértékben, talán kilencvenkilenc százalékban igazat adtam a nénijének, másrészt pedig arra kellett gondolnom, hogy a párom tiszteletére (úgymond), megérdemlik amaz férfiak is azt az egy százalékot.
-         Végül hogyan döntöttél?
-         Kértem, adjon kis időt arra, hogy végig gondoljam a dolgokat. Nem arról volt szó, hogy átköltözzek a város másik negyedébe, hanem adjam fel mindazt amit eddig elértem. Aktìvan éltem, fontos volt számomra a karrier és főképp a függetlenség. Hozzáköltözni azt jelentené, hogy azontúl csak Stefano menyasszonya majd feleségeként élni, nevelni a gyermekeket, mert azt persze egy feleségtől elvárják, elfelejteni, hogy valamikor fontos beosztásban dolgoztál, odafigyelni elsőként a családra,a férfira s csak utána magadra. Családomat ismerve tudta, hogy semmit nem hiányoltam az életben és megìgérte, hogy ezentúl ő fog mindenről gondoskodni. Tisztában voltam mindazzal amit veszìtek és amit nyerek döntésem végett. Alig értem haza a téli vakációból, máris hiányoztunk egymásnak, ìgy a következő hétvégére átrepült hozzám. Meg voltunk győződve arról, hogy az ég egymásnak teremtett minket.
-         És?- kérdeztem türelmetlenül mikor a lány szünetet tartott. Annyira ismerősnek tűnt a helyzet, egyszerűen deja-vu érzésem támadt.
-         Pár nap után beadtam a felmondásom- jött a válasz.
-         Ezt nem mondod komolyan!- ámultam
-         De igen. Stefano minden este könyörgött a telefonba, hogy siessek vissza hozzá, de a harminc napos felmondási időt be kellett tartanom. Fodor még ìgy is nagyon letört mikor meghallotta, távozni készülők. Úgy terveztük, hogy márciús közepe felé már egy fedél alatt fogunk lakni, de addig is hétvégeken röpködtünk a két város közt, mikor ő jött hozzám, mikor én hozzá. Két jó barátnőm, Helga és Réka, itt dolgoznak bő három éve, ìgy tőlük sem idegen az olasz férfiak szavatartása s ezért óvra intettek párszor ők is. De már senkire nem hallgattam, csak a szìvemre. Már elkezdtem szortìrozni a cuccaimat, mit viszek, mit hagyok. Márciús elején lehetett, egy szombat reggel, Stefánó költött fel. Sìrt a telefonba s arra kért halasszuk el kis időre az összeköltözést. Kezdetben azt hittem nem hallom jól amit mond, ìgy kértem ismételje meg. Mondta, nagyon nehéz periódus előtt áll, kérte értsem meg és halasszuk el az ideköltözésemet. Azt hittem viccel, de hallottam a hangján, hogy sìr. „Ezt nem mondod komolyan!”-akartam üvölteni-  Ez nem játék, itt az életemről van szó, nem mondhatod egyik percben fehér, a másikban fekete!”- de nem mondtam semmit, probáltam higgadtan beszélni és őt nyugtatni, mondván, hogy ne is törődjön most ezzel a csekélységgel, meglátja minden jóra fordul, van bőven egy élet előttünk és annyi mézest-mázost összehordtam, hogy majdnem én kaptam tőlük diabéteszt. Azután elkezdtek ritkulni a telefonbeszélgetések, mìg végül egyik este felkaptam a vizet és rászoltam, határozzon már végre, ne szórakozzon többet velem. Úgy nem tudtam tovább folytatni. Mindenki, a főnökömet beleértve, minden nap azt kérdezte, mikor utazok? A kollegáim között már elkezdődött a harc a „székemért” még mielőtt felálltam volna belőle. Fodor kérte osszam ki a fontos melókat ahogy jónak látom a kollégák között, mert úgyebár „ te mész férjhez, nem sokáig maradsz velünk”. Olyankor haraptam a nyelvem, nehogy  elszóljam magam, hogy lehetséges mégsem veszem nyakamba a nagyvilágot.
                                                            (folytatódik)